Jól ismert, hogy az ezüstionok képesek a fehérjéket kicsapni és a nukleinsavakhoz is erősen kötődnek. Ha csupán ennyi lenne a hatása, minden bizonnyal az emberi szervezetre is lényegesen mérgezőbb lenne. Ez a kémiai fehérje denaturáció tehát nem lehet magyarázata a nagyon is szelektív, főként a primitív bakteriális sejteken és vírusokon mutatkozó pusztító hatásának.
Az ezüstkolloid hatásmechanizmusával kapcsolatban számos elmélet látott napvilágot.
Ezek közül a legvalószínűbbnek látszó teória az ezüstkolloid hatásmechanizmusáról a következő:
Az ezüstszemcsék testidegen anyagot képeznek, melyet a szervezet védelmi rendszerének falósejtjei rövid idő alatt bekebelezik. A falósejtek „gyomrában”, a lizoszómában az ezüst a nagyon savas vegyhatás miatt ionizálódik. A falósejtek természetesen a szervezetbe bejutó kórokozókat is bekebelezik. A lizoszómákban a kórokozók közvetlen kontaktusba kerülnek az ionizált ezüsttel, aminek hatására a kórokozók elpusztulnak.
Ezen elmélet szerint tehát az ezüstkolloid a szervezet természetes védekező rendszerének hatékonyságát fokozza, és nem dolgozik az immunrendszer helyett, mint azt az antibiotikumok teszik.
Ennek komoly előnyei vannak. Ezek a következők:
Talán a legfontosabb az, hogy a fehérvérsejt emlékezni fog a kórokozóra, amit „lenyelt”, így az ezüstkolloid elvileg nem gátolja meg az adott kórokozóval szemben kialakuló természetes immunitást. Az összes antibiotikum között csak egyetlen hasonlót találunk (az azitromicint), ez is a lizoszómákon belül koncentrálódik, és ott fejti ki a hatását.
A falósejtekben történő felhalmozódásnak másik fontos következménye, hogy a gyulladás helyén koncentrálódik az ezüstkolloid, mivel a fehérvérsejtek is ott „gyülekeznek”. A gennysejtek azok a falósejtek, melyek a tályogokon belül nagyobb koncentrációt érnek el, mint az egészséges szövetekben.
Ennek az elméletnek komoly erőssége, hogy magyarázatot ad az ezüstkolloid jelentéktelen toxicitására, hiszen kivonja az ezüstszemcséket a testnedvekből.
A szervezeten belül helyhez kötötten elhelyezkedő falósejteket RES (retikulo-endoteliális) sejteknek nevezzük. A bőrben is jelentős mennyiségben találhatók RES sejtek, melyek nagyon aktívan képesek kivonni az ezüstöt a testnedvekből. Ez egyben meg is magyarázza az argíria jelenségét.
Egy másik elmélet szerint a sejtlégzésért felelős enzimekhez kapcsolódva gátolja az ezüst a kórokozók energiatermelését. Ilyenkor joggal merül fel a kérdés, hogy az emberi szervezetben ez miért nem következik be. Erre pontos magyarázattal szolgál a légzőenzimek (citokrómok) evolúciója. Ez annyit jelent, hogy a sejtlégzésen kívül a méregtelenítésben is fontos szerepet játszó citokrómok hasonló evolúciós fejlődést futottak be a törzsfejlődés során, mint maguk az élőlények. A legfejlettebb citokróm rendszere tehát az embernek van, amely ezüsttel szemben lényegesen ellenállóbb, mint a primitív sejtek légzőenzimjei.
Bizonyított az is, hogy az ezüstkolloid az átörökítő nukleinsavakhoz képesek csatlakozni. A fejletlen élőlényeknek azonban nincs önálló fallal körülvett sejtmagja, tehát a nukleinsavai sokkal sérülékenyebbek, mint a fejlett élőlényeg DNS és RNS molekulái. Az ezüstkolloid nagyon is szelektív mérgező hatására ez is meggyőző magyarázat.
A szervezetbe bejutó ezüstkolloid hatására a fehérvérsejtek szaporodása is felgyorsul, ami által az immunrendszer erősebbé válik. Ennek pontos mechanizmusa nem ismert.
Az ezüstkolloid hatására a sebgyógyulás is felgyorsul, mégpedig jobban, mint bármely más helyileg alkalmazott antibiotikum hatására. Mindez valószínűleg annak tudható be, hogy hatására a fehérvérsejtek mozgását szabályozó hormonok, ún. citokinek szabadulnak fel, melyeknek a sebgyógyulás folyamatában is jelentős szerepük van.
Összefoglalva, az ezüstkolloid a fertőzéses eredetű betegségekkel szemben az alábbi módokon hat: